|
2007-08-12 11:43:32, vasárnap
|
| |
| |
Bogár László irása
Hálozatok világuralma
vasárnap, 2007. augusztus 12.
avagy a globális(világ)háboruk rejtett dimenziói.
Nagyon tanulságos.
Globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben.
A kissé hatásvadász(nak látszó) cím alatt egy hipotézis-füzért szeretnék kifejteni összesen öt tételben.
Az első tétel megkísérli újrafogalmazni azokat a teoretikus felismeréseket, amelyek az eufémisztikus önbemutatása során magát ,,globalizációkéntt" megnevező lét-mód működésével kapcsolatban megszülettek. Ennek lényege, hogy szemünk láttára van kibontakozóban egy, a ,,valóság leváltásáraa" irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínűbbnek látszik, hogy drámai fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövője szempontjából.
A második tétel azokat a tapasztalatokat igyekszik összefoglalni, amelyek a globalitás létmódját felépíteni igyekvő ,,birodalomm" 2001. szeptember 11.-i "akciójaa" óta jellemzik a világ folyamatait. Mi húzódik meg a ,,civilizációk összecsapásaa" teória mitológiai rétegei alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám kulturális univerzumainak egyre nyilvánvalóbb kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-előnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti ezt a gigantikus küzdelmet az a folyamat, melynek során kiderülni látszik, hogy a nyugatias modernitás lét-módjának ökológiai alapjait jelentő fosszilis energiahordozókkal való rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít?
A harmadik tétel azokat a tendenciákat igyekszik feltárni, amelyek Európa válasz-reakcióit jellemzik. Azon válasz-reakciókét természetesen, amelyek a fenti nem lényegtelen kihívásokra való reagálásként értelmezhetők. Igyekszünk felvázolni Európa ,,süllyedésénekk" főbb dimenzióit, és azokat az okokat, amelyek földrészünket egyre inkább meghasítottá és identitásában elbizonytalanodóvá teszik.
A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország nevű ,,lokalitáss" érték-mezőiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani az elmélyülőben lévő válság különböző rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!) fennálló ,,szocietális lejtőtt", amely e lokalitást egyre képtelenebbé teszi önmaga ,,egyszerű újratermeléséree" is, és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor elitjei adnak erre a kihívásra.
Végül az ötödik tételben megkíséreljük összefoglalni azokat a lehetséges ,,forgatókönyvekett", amelyek az itt vázolt jelenből a jövővel kapcsolatban megfogalmazhatók. Igyekszünk világossá tenni azt is, hogy a kialakult helyzet komplexitása minden képzeletet felülmúl, ezért aligha hihető, hogy viszonylag gyors, sikeres és ,,olcsóó" választ találunk egyre súlyosabb lét-dilemmáinkra. Ráadásul, ahogy mondani szokás, ,,az idő nem nekünk dolgozikk"!
Első tétel, avagy a ,,megvalósult abszurditáss" világa.
Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a ,,haladáss", a ,,fejlődéss" és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát ,,vann", annak nem szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, következetesen alkalmazva Hegel dialektikáját, ,,nem létezik, csak fennálll", de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára.
Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a XX. században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát ,,globalizációkéntt" nevezte meg, olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó lét-módja is lesz.
A XX. század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte öko-szocio-kulturális tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló ,,de-szakralizációss" folyamatot visszafordítva, a világot a lassú ,,re-szakralizációó" felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott belső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a ,,lét-sebekett", amelyeket a ,,business of the business is the businesss" logika ütött rajta.). A másik lehetőség az ,,előre meneküléss" volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése.
A XX. század közepének félévszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire láthattunk példákat. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák ,,prototípusaii" voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán ,,visszavontakk" a modernizáció urai. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a ,,szociális piacgazdaságg" eszméjére épülő nyugat európai ,,welfare statee" képében.
A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a techno-evolúció eddig elképzelhetetlen(nek hitt) ,,vívmányaii" segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon ,,globalizációnakk" neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen ,,leváltjaa" a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a ,,mesterséges valóságg" felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.
Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös ,,gravitációs központjaa", a káosz-elmélet titokzatos ,,attraktoraa", a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó tér ,,közepee"? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás de-szakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.
Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és ,,pszicho-szocio-technológiaii" evolúció valóban olyan lét-tereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig elképzelhetetlennek látszottak, lévén mesze túl a létező tudások horizontján.
Az ,,anyag-tudományokk" egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás ,,titánjaa" az anyag legmélyebb szerveződési szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és ,,békés célúú" atom-reaktor fűtőanyaga és égésterméke is ,,műanyagg") olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a lét-szintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok ,,inputt" oldala, de értelemszerűen legalább ilyen súlyú dilemmát vet fel az ,,outputt" oldal is. A természet (a ,,valóságoss" valóság) egyszerűen ,,nem ismeri fell" ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök körforgásába.
És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt, több százezer évnyi ,,változás-potenciáltt" kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer, adaptációs-nyomás jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen ,,tartozékakéntt" kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer és vegyszer maradvánnyal együtt. Talán nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit.
A ,,műanyagokk" már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó ,,tömegévell" is, de főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan ,,interferenciáinakk" hatványozott gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a ,,kockázatok és mellékhatásokk" veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, hanyagság, nyereségvágy, cinizmus, vagy éppen gonosz szándék az eddig említett kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti. (Például a polónium 210 izotóp ,,új felhasználási területénekk" megjelenése.)
Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a lét-szerveződés következő szintjén is, ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai ,,hackerkéntt", az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan ,,körültekintőő" módon, mint ahogyan az imént a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények is ,,műű"-anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét ,,védőburkánakk" azelőtt lezajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Anélkül, hogy elmerülnénk e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő ,,termékekk" előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ.
Az un. ,,génsebészett" (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra, hisz kezdettől fogva sejthető volt, hogy ez nagyon nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs ,,állandóan bekapcsolvaa". Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor ,,aktiváljaa" az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan ,,be van kapcsolvaa". Mivel ez az evolúció milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények! Ezekhez szorosan kapcsolódik az, az új felismerés, hogy a genetikai állomány döntő többségéről eddig úgy gondolták, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők régen használhatatlanná vált maradványának, vagy ,,túlbiztosításnakk" vélték. Most van kiderülőben, hogy ez a ,,hallgatag mélyy", vagyis az állomány nagyobbik része valójában a ,,finom szabályozáss" ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex rendszere.
Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk .
Ráadásul mindez csak a folyamatok ,,belsejee"! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész öko-szisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási kockázatokat.
A létszerveződés harmadik szintjét a ,,lélekk", az emberi tudat, tágabb értelemben az ,,emberi természett" jelenti. Az ember ,,biológiai testee", mint élő-anyag már az előző szerveződési szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges ,,identitás-felépítőő" mechanizmusok gépezeteivel, és e masinériák lét-roncsoló tevékenységének lehetséges következményeivel foglalkozunk.
Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A ,,természetii" evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új ,,spirituális evolúcióó" azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen ,,lét-esülnii" olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.
A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-szakralizációs korszaka. A ,,the business of the business is the businesss" szakralitással szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen ,,lecseréléséree". Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a ,,szükséglet-termeléss" egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik ,,hírréé" és mi nem. Más felől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-hierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és a vizuális ,,képi-értelmezőő" hatalom minden megnyilvánulására.
A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes ,,tudat-cseréltt" munkaerő és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak ,,legyártásáraa". Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe ,,az első dolgaa", hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát ,,vírus-gyárakkáá" válnak. A ,,nyálfolyós konzum-idiótaa" legyártott létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai ,,kellékévéé", akinek, mint egy sajátos ,,bél-traktusnakk" mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a ,,junk foodd" logikára épülő fogyasztási-cikk tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető.
A globalitás tehát olyan új lét-mód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a fentiekben vázolt ,,mesterséges valóságg" legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ ,,lokalitásainakk" érték-mezőiben.
Ez a lét-mód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, amelynek kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások, amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalom-technikák, amelynek segítségével a ,,globalitáss" felnyitja a ,,lokalitásokk" védőzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak érték-mezőihez. Mindez a ,,hálózatt" kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni. Ha ,,perszonifikáljukk" e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk tőle.
,,Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra.." És már ki is találta a nyájas olvasó, a rák-sejtről van szó. A globalitás lét-módjának planetáris dimenziójú hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus gátlástalansággal mégis ,,teszikk", vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint ,,Ez több mint bűn, hibaa" szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal kell, hogy szembenézzünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a felvilágosodás két kulcs-fogalma, az Ész és Erény melyikének vannak inkább híján az új lét-mód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha tisztesség ne essék szólván, hülye vagy.)
A planetáris hálózatok e ,,szép új világaa" három nagy intézmény-komplexum talapzatán nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein.
A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok ,,gazdaságinak látszóó" intézményi-hálózata jelenti. A modernitás tőke-viszonyának megélhetési, ,,testii" kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő és fogyasztóerő állatok tömegei felett. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, ,,kimaradnak a globalizációbóll". (Pedig ez a globális ,,roncs-társadalomm" a globalitás legjellemzőbb ,,anyagcsere végtermékee", tehát nagyon is ,,belüll" van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai ,,odakinnn" tárolják őket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést ((,,open access") követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen ,,versenyeztetik megg" a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű lepusztulásához vezet.
A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy a ők termeljék meg azt az ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges kritériummá. És, hogy természetesen szigorúan büntessenek minden ,,elhajlástt" az ideológiai kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a ,,leminősítéss". A hitelminősítő intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárddolláros csalárd csődök azonban azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azt.
És végül a globalitás hatalom-szerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánul meg. A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalom-készletet (összefoglaló néven: "narratívátt"), amely a globalitás hatalmi rendjét, mint ,,természeti törvénytt" tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a ,,pedagógiaa", vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi lehetővé, hogy gyanús ,,populista, nacionalista, protekcionista stb.." elemként legyen megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás, mint közösség alapvető stratégiai érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű ,,reformer, szabadelvű, demokrata stb.." elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága lehetővé teszi, hogy a folyamatos ,,identitás-cseree" mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés (dekonstrukcióó") nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen ,,szétbontottaknakk", így számukra az ,,elemi ösztönökk" minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő örvényléssé mindez. A ,,reality showw", a primitíven és harsányan roncsoló ,,bulvárr", az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő ,,talk showw" a létkaraktert formáló lejtőn egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.
A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport stb.), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő ((,,The business of the business is the businesss") létroncsoló stratégia ,,hálózati terjeszkedésénekk" az útjába. 2001. szeptember 11.-től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid kifejtésével folytatjuk.
Második tétel, avagy ,,civilizációk összecsapásaa"?
A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan, soha nem ismerhetjük meg. Máig is így vagyunk például a Reistag felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények fokozatosan mégis csak ,,kirajzoljákk" azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.
Hogy a 2001. szeptember 11.-i események ,,úgyy" bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt az ,,official versionn" állítja, az, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobil telefonnal, és, hogy mindez teljesen kívül marad a dollár tíz milliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akció-sorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer ,,belsejébőll" sokan és folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió ez utóbbira nemcsak, hogy nem utal, de teljességgel ki is zárja!)
A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az, ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalom-építésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés ,,casus bellii", azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a ,,terrorizmus elleni háborúú" a hivatalos neve mindannak, ami az óta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem egy alaptalan dramatizáló feltételezés, hanem a korszak ,,hivataloss" megnevezése. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a, hipotézisünk szerint Földünkön egyébként is zajló, permanens planetáris polgárháború.
Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk egy terminológiai kitérőt, kell tennünk. Amikor a ,,birodalomm" kifejezést használjuk, az nem automatikusan ,,Amerikátt" jelenti. A globalitást, mint új lét-módot igazgató ,,birodalomm" ugyanis, szemben a történelem eddig megismert birodalmaival nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett ,,Amerikaa" e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett ,,műveleti területt", de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát kettős szerkezetű, egyrészt a ,,nemzet-államkéntt" létező USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja ,,hálózati központkéntt". Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a ,,birodalmii" Amerika gátlástalanul rabló-gazdálkodik akár saját ,,nemzet-testévell" is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai ,,underclasss", amelynek iszonyú helyzetéről a Katrina hurrikán következményei során, mintegy ,,véletlenüll" értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet pedig aligha az erőforrások hiánya akadályoz meg a helyzet ,,konszolidációjábann".
Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a ,,valóságoss" valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a ,,projektt" sikerességét az utóbbi időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.
A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni.
A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen nem épülhetett az emberiség által addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a ,,kritikus tömegg"! Bármilyen furcsán is hangzik, de, ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra, és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus már a 18. század során elmerül a saját maga-keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze, hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia alakulhatott ki.
A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül rohan neki a ,,lét falánakk". A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind az ,,inputt", mind az ,,outputt" oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan nem indul újra, vagy, ha mégis, az, az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint a teljes kimerülésük. Ennél is drámaibb az ,,outputt" oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egy milliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe, aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, ,,termosztátokk", egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.
Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós ,,krematóriumm", hiszen végül is valaha élt élőlény-testvéreink holtesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott önpusztítóan cinikus gátlástalansággal, végzetesnek bizonyulhat. A globalitás ,,mesterséges (nem lázadó) valóságg" felépítésére irányuló mega-projektje tehát a ,,külső természett" ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi ,,belső természett" tereiben is.
Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át.
A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is. Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek ,,üledékeii" ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika gigantikus globalo-latrinává változott.
A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben ellentámadását, amit a ,,re-szakralizációó" első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként értelmezhetünk. Az alábbiakban tehát Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak ,,személyes elszámolni valójaa" is van a Nyugattal. Eltérő történelmi tér-időkben, de mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sőt az annak ,,előd-szervezetekéntt" felfogható Római Birodalomét is.
A XXI. század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési mód minőségét messze meghaladó onto-szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció lét-módját használják fell...hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen még hozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású lét-szerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett, valamint pszicho- és szocio-technikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Kína a világ népességének 20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több, mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a. Ez azt látszik megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus ,,lét-mód játszmaa" végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.
Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamatának ,,take-offf" periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol már, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a ,,Greatt" szót biggyesztve az Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is a Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi pozíciókat, amelyeket a XIX. század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen eszköztelen a kínai szocietális iniverzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján ,,mikro-globalizációnakk" nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országában, beleértve Fekete Afrika ,,legsötétebbb" zugait, vagy éppen Amazónia őserdeit. Az is egyre nyílvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a ,,világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjükett". Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy szolgáltatást képes előállítani.
Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest ez a szocietális univerzum mutatja a leginkább ,,low profill" lázadást kifosztói ellen. Sőt, egyelőre legalább is, nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő, iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugat ellen. A szubkontinens geopolitikai helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikai-informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.
India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek, amely Marokkótól Pápua Új Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg. Bár az iszlám soha sem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs univerzumát egyetlen országként ,,üzemeltethetőő" komplexummá szervezze, de világ-stratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos ,,perzsa szőnyegg" hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és vagy legalább is averziójuk valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes ,,tér-időkbenn" egymás ellen is ádáz csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás, és az erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább sikeres(nek látszik) e lét-mód benyomulása az iszlám szocio-kulturális létének hétköznapi mikro-struktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mély-szerkezetekben. A Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia, jogállam, piacgazdaság hamis meta-fogalmaival leírható rejtett de-szakralizációra épülő erőszak és diktatúra ,,minden világok legjobbikaa". Ahogyan, Hegel és Kant után ,,szabadonn" Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve eljött ,,A történelem végee". Szó se róla 2001. szeptember 11.-én egy pillanatra valóban úgy látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, lét-módja neki magának, de egyúttal az egész emberiségnek a ,,természetess" állapota, és minél hamarabb éri ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem egészen így van, sőt.
Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító lét-roncsoló szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy ,,érdekes hobbii", a többségnek pedig még ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut, hogy vallásának ,,világ-szervező értelmétt" és az ebből származtatható morális parancsokat a hétköznapok során komolyan be is tartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.
Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós zsákutcába hajszoló Nyugat lét-rontó de-szakralizációjával szemben.
Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így evolúciós válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy vagy egy re-szakralizációs kísérletbe fog bele, vagy a de-szakralizációt viszi tovább, kvázi-végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja meglehetősen ellentmondásos képet rajzol ki. A Roosevelt féle New Deal és a II. világháború utáni nyugat európai jóléti állam óvatos tájékozódás a re-szakralizáció felé. Ám ezzel párhuzamosan a Nyugat ,,belsejébőll" vezérelve és finanszírozva két szélsőségesen de-szakralizációs globális diktatúra felépítése is elkezdődött, a fasizmusé és a kommunizmusé. Ez volt tehát a globalitás ,,Első Birodalmánakk" konfúz ön-felépítési kísérlete, amely a II világháború végével le is zárult. A ,,Második Birodalomm" nagyjából a 80-as évekig tartott, és ennek keretei között ,,Euramerikaa" folytatta óvatos re-szakralizációs kísérletét ,,Amerópaa" azonban már elkezdte felépíteni a ,,valóság leváltásáraa" alapozódó lét-modelljét. Ám miután a 80-as évektől ez utóbbira látszólag minden készen állt, a ,,szocializmuss" oligarchikus politikai kapitalizmusa elvégezte feladatát, vagyis brutálisan letarolta a Kelet Európát még védő szakrális lét-zárakat, védtelenné tette ennek érték-tereit, előkészítve így a kifosztó hidraulika felhelyezésére, amely aztán ,,rendszerváltáss" néven végbe is ment, elkezdődhetett a ,,Harmadik Birodalomm" létrehozása. Kína és India hosszas előkészítés után alkalmassá vált, az akkor legalább is úgy látszott teljesen ,,kézben-tarthatóó" felnyitásra, és az iszlám is, a szovjet birodalom afganisztáni kalandba való ügyes belerángatásával a nyugatias globalitás jól kézben tartott eszközének tűnt fel.
Tehát elérkezni látszott az idő a ,,reformraa". Vagyis arra, hogy a ,,valóság leváltásaa" nyomán úgy lehessen vissza-alakítani (RE-FORMÁLNI!) a kapitalizmus eredeti brutalitását az egész Földön, hogy ezt már semmilyen lázadás ne kísérje. A tőke ugyanis soha nem lesz képes megszabadulni a ,,24 órás napi munkaidő nulla bérértt" konstrukció bűvöletétől, ez ugyanis a ,,versenyképességg" (profitábilitás) legvégső fizikai határa. A tőke tehát felesleges erőforrás pazarlásnak tart minden ettől ,,szoftabbb" megoldást. A 80-as évek neo-liberális ,,re-formjaii" tehát a valóság leváltásával ezt a folyamatot kívánták elindítani.
2001. szeptember 11.-ével azonban elkezdődött a ,,Negyedik Birodalomm" felépítése, a globalitás urai ugyanis idő-zavarba kerültek. (Aligha véletlen, hogy a Mátrix típusú ,,kibeszélőő" filmek, és a Michael Crichton ,,Negyedik Birodalomm" című ,,globalo-krimijee" segítségével a globalitás urai igyekeznek ezeken a transzcendens csatornákon keresztül is ,,elengedni a gőztt".). De ebbe a vonulatba tartozik most már 23 nyelvre lefordított, magyarul is megjelenő bestseller, John Perkins ,,Egy gazdasági bérgyilkos vallomásaa" című könyve is, amelyben a szerző több évtizedes CIA múltját feltárva részletezi, hogy a globális birodalom hogyan folytatja ,,üzemszerűenn" a világ ,,lokalitásainakk" szétroncsolását, a helyi elitek megfélemlítésével és/vagy korrumpálásával.). Kiderült, hogy a valóság-leváltási projekt technológiai feltételei még nem igazán adottak, és a valóság lázadási potenciálja sokkal nagyobb, sőt növekvő mértékű, mind ökológiai, mind szocietális értelemben. E kettős lázadás főbb szerkezeti elemeit próbáltuk az előzőekben felvázolni.
A fosszilis energiák kettős szorítása, az inputok (források kimerülése), és az outputok (a környezeti terhelhetőség végső határai, üvegház hatás, globális felmelegedés stb.), másrészt a nyugati globalizáció ellen lázadó, a Nyugatot saját fegyvereivel legyőzni akaró, új re-szakralitást hírdető három rivális, Kína, India és az iszlám. A nyugati globalitás urainak, ha ki akartak lépni az időzavar csapdájából, cselekedniük kellett. Szeptember 11.-e diszkrét megtörténni engedése ((,,let it happenn") éppen ezt a célt szolgálta. A korlátlan cselekvési szabadságra adott globális-egyetemes legitimitás. A ,,terrorizmus elleni háborúú" meghirdetésével azt is jelezte, hogy ez valóban a ,,JÓÓ" apokaliptikus küzdelme a ,,ROSSZZ" ellen, új Armagedon tehát.
Irak és Afganisztán, majd a távlati célok szerint Irán és Szíria agresszív megszállása azért látszott (látszik) elkerülhetetlennek, mert ezzel átmenetileg mindkét probléma megoldódik, vagy legalább is ,,kezelve vann". Az egyik a három rivális (Kína, India, iszlám) közvetlen fenyegetésre épülő ellenőrzése. A Boszporusz és India közötti tér feletti totális rendelkezés azt jelenti, hogy innen nem csak kényelmesen ,,belőhetőő" mindhárom rivális, hanem azt is, hogy egyúttal a fosszilis energiaforrások kimerülésének korszakában a legmilitánsabb rivális, az iszlám kezében lévő leggazdagabb lelőhelyeket nyers katonai erővel is kontroll alatt tartja. Ebben a pontban ugyanis a nyugatias lét-szerveződés leggyengébb elemét ismerhetjük fel. Ha ugyanis a szakrális értelemben vett legfőbb onto-szociális ellenfele ráadásul még az egész modernitást ökológiai oldalról is megalapozó fosszilis energia-forrásokat is a kezében tartja, ráadásul az élet legnyersebb alapját jelentő demográfiai dimenzióban is letarolja a Nyugatot, akkor az egész félévezredes játszma fél évszázad alatt a Nyugat, és ezzel együtt modernitásból globalitásba átmenő lét-szerveződési módjának látványos és teljes bukásával járhat együtt.
A Negyedik Birodalomm" szeptember tizenegyedikével kezdődő felépülése tehát egy olyan soha nem látott bonyolultságú és kegyetlenségű planetáris dimenziójú globális háború kialakulásához vezetett, amely Irakban most egy mindent elnyeléssel fenyegető ,,fekete lyukkáá" kezd válni a Birodalom számára. Ennek anyagi és erkölcsi deficitjét igyekszik most a világra, főként riválisaira áthárítani.
A továbbiakban azt tekintjük át, hogy hogyan érinti mindez szűkebb hazánkat, Európát, és azt a zavaros konfliktusok örvényeiben elmerülni látszó ,,lokalitástt", amelyet a hétköznapi diskurzusban egyelőre ,,Magyarországg" néven szoktunk említeni.
Harmadik tétel, avagy Európa elrablása.
Amint azt már említettük a történelmi zsákutcába jutott nyugatias modernizáció óvatos re-szakralizációs kísérletbe kezdett a számára iszonyatos áldozatokkal járó II. világháború után. Ezt kezdetben szociális piacgazdaságnak, majd jóléti államnak nevezték, amelyben legalább annyira hangsúlyos volt az ökológiai elem is, mint a szocietális harmoniára való törekvés. Az európai integrációs kísérletek az ötvenes évek során Roosevelt New Deal nevű stratégiájához hasonló módon megpróbálták meggyőzni a de-szakralizáció végtelen elmélyítése felé tájékozódó globális tőke-struktúrákat, hogy van más lét-szerveződési alternatíva is, és, hogy Európa megfelelő terepnek látszik egy ilyen modell kikísérletezésére, majd világméretű elterjesztésére.
Ma sem tudjuk pontosan beazonosítani, hogy melyek voltak azok az erők, amelyek mind az USA-ban, mind Európában végül is meghiúsították ezt a történelmi kísérletet. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy már a dollár rögzített aranyparitásának 1971-es felmondása, majd az 1974-81 közötti két menetben lezajló energia árrobban(t)ás jelezte, hogy megkezdődött a történelmi színpad (vagy inkább mutatványos-bódé) átrendezése. Reagan és Thatcher hatalomra kerülése világossá tette, hogy a szépreményű próbálkozásnak vége, elkezdődött a ,,reformm". Az új hatalom-gazdasági ideológia, amelyet neoliberális közgazdaságtanként szoktak említeni elméleti téziseiben világossá teszi, hogy a fő ellenfél az állam. A késő modernitás állama, amely, mintegy puffer-zóna megpróbálta a ,,tőkee" és ,,munkaa" permanens planetáris polgárháborúval fenyegető konfliktusát ,,kompromisszumoss" megoldással enyhíteni. A nem rég elhunyt Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman, aki annak a ,,Chicagói iskolaa" nevű világhatalmi központnak a vezéralakja lett, amelyet a II. világháború előtt az USA-ba menekülő Leon Straus alapozott meg, aki mielőtt elhagyta Németországot még teljesen összebékíthetőnek vélte Lev Davidovics Bronstein ((,,Trockíjj") és Adolf Schikelgruber ((,,Hitlerr") törekvéseit. Az USA mai uralmi elitjének fő bázisát jelentő ,,neo-konzervatívokk" most már két nemzedéke máig is őt tekinti törekvései történelmi talapzatának. Friedman híres, szellemesen cinikus szlogenje, miszerint ,,The business of the businesss is the businesss" e lét-szerveződési modell lényegét minden elméletnél frappánsabban és őszintébben fogalmazza meg. Azt jelenti ugyanis, hogy, ha a tőke képes üzemgazdasági szinten profitot termelni, akkor tökéletesen érdektelen, hogy egy, esetleg két nagyságrenddel nagyobb lét-roncsolást okoz az emberi létezés külső (ökológiai) és (belső) természetében. Akárhogyan is próbálja a globalitás világhatalmi rendszere és az annak ideológiai alapjaként működő neoliberális ,,main-streamm" közgazdaságtan mindezt a világ hatékony üzemeltetése egyetlen üdvözítő feltételeként beállítani, a világ folyamatai inkább ennek az ellenkezőjét látszanak alátámasztani. A liberalizálj, deregulálj, privatizálj neoliberális parancsa, mint már jeleztük a mindent elpusztító burjánzás metaforája.
Hogy Európa és Amerika mennyire meghasítottá vált ebben az összecsapásban, azt jól szemlélteti az Economist címlapja, amelyen egy hatalmas tektonikus törésvonal választja ketté az eddig egységes(nek látszóó") Nyugatot, azzal a drámai kérdéssel, hogy ,,How deep is the rift??", vagyis ,,Milyen mély a törés??"
Ez az egyre mélyülő árok egyúttal azt a régóta gyanítható tényt is világossá tette, hogy a ,,jobb és baloldall" megkülönböztetés egyre alkalmatlanabb arra, hogy segítségével a politizációs térben tájékozódni legyünk képesek. Az elmúlt két-három évtized során ugyanis a nyugat európai politikai térnek mind a ,,baloldalii", mind a ,,jobboldalii" szereplői között egyaránt megtalálhatók azok, akik a globalitás apologetikáját fesztelenül kapcsolják össze a gátlástalan, cinikus kollaboráns-komprádor attitűddel, de olyanok is, aki az adott ,,lokalitáss" stratégiai érdekeinek és értékeinek képviseletét vélik törekvéseik alapjának.
Ezt az ideológiai téren is tükröződő meghasítottságot jól tükrözi a már többször említett Economist, amely szívesen tünteti fel magát a független és tárgyilagos újságírás történelmi csúcspontjaként, ám ez nem nagyon akadályozza meg abban, hogy rendszeresen a következő kifejezésekkel írja le ezt az összeütközést. Hogy a törésvonal két oldalán álló komlexumokat a ,,traditional statist dogmatismm" és az ,,unavoidable economic factss" fogalmakkal illesse, vagyis tradicionalista etatista dogmák rabjának minősítse az egyik oldalt, míg nemes egyszerűséggel a ,,kétségbevonhatatlan gazdasági tényekree" épülő hibátlan logikával gondolkodónak állítsa be a másikat. Nem marad el mögötte persze a globalitás értelmező-hatalmának másik ,,zászlós hajójaa" a Financial Times sem. Egy nappal az MSZP 2004. szeptemberi miniszterelnök-jelöltet választó kongresszusa előtt budapesti tudósítója úgy fogalmazott, hogy ,,a szocialisták holnap a magyar Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak majdd". Nehéz elképzelni, hogy ilyen finom, differenciált és persze tárgyszerű megközelítés nyomán ne lenne képes bárki az ,,adekvátt" vélemény kialakítására.
Lássuk most röviden az időzavarba került ,,Negyedik Birodalomm" urai által ,,strukturális reformoknakk", a magyar kollaboráns elitek által inkább ,,államháztartási reformnakk" nevezett brutális hatalom-gazdasági erőszak-intézmény fő ,,toposzaitt", amelyeknek stratégiai lényege a valóság ellenállása következtében rohamosan növekvő birodalom-üzemeltetési fajlagos költségek fedezetének kíméletlen kiszivattyúzása a világ valamennyi lokalitásából. Annyira valamennyiből, hogy ez alól, mint említettük, maga az USA földrajzi értelemben vett ,,testee" sem kivétel. Ha nem lenne a ,,két Amerikaa" között különbség, elég nehéz volna megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a világ leggazdagabb ,,országábann", a földrajzi értelemben vett USA-ban közel tíz millió ember él afrikai körülmények közötti elképesztő nyomorban, ahol pl. a férfiak mortalitási és morbiditási mutatói az Ugandai szintet sem érik el. A Katrina hurrikán ideológiai értelemben vett ,,collateral dammagee"-ként fellibbentette a fátylat erről az iszonyú világról, és néhány nyers adat világossá is teszi, hogy nincs ,,kivételezéss". Az USA-ban a minimálbér kb. havi 700 dollár, miközben mai áron számolva a 70-es évek elején kb. 1200 dollár lehetett, és utoljára valamikor az ötvenes évek elején volt ilyen alacsony, mint ma.
A másik ,,póluss" minőségét jelzi, hogy a Bush kormányzat adócsökkentései nyomán az adózóknál maradó összeg 40%-a a felső 1%-nak jutott. Pedig aligha gondolhatjuk komolyan, hogy ennek a rétegnek e nélkül a 3 ezermilliárd dolláros plusz nélkül megélhetési gondjai támadtak volna. Már, csak azért sem mert míg az ötvenes években egy CEO (vezérigazgató) átlagosan 50-szer keresett többet, mint a minimálbéren lévők, ma kb. 500-szor(!).
A ,,strukturális reformokk" fő célja a ,,lokalitásokk" védekező képességének végleges szétroncsolása annak érdekében, hogy lehetőség szerint semmi ne akadályozza az erőforrások szabad kiszivattyúzását. Vagyis a globalitás erői szabad hozzáférést ((,,open access") követelnek a helyi választók által a lokalitások értékmezőinek megvédésére és gondozására felhatalmazott elitektől, amit fenyegetés-fegyelmezéssel, vagy korrumpálással ((,,stick and carrott") általában nehézség nélkül el is érnek. A liberalizálás, deregulálást, privatizálás általános parancsai mellett van néhány olyan nagy erejű kérdés is, amelyre már itt fel kell hívni a figyelmet, noha részletesebb kifejtésükre majd a magyar helyzet elemzésénél kerítünk sort. Mivel a tőke lappangó örök törekvése, a 24 órás napi munkaidő nulla bérért, konstrukció megváltoztathatatlan fiziológiai korlátokba ütközik, alkalmazása csak ,,minőségii" értelemben képzelhető el. Vagyis úgy, hogy a ,,munkaerő állatt" dimenziójában a munkaerő árát folyamatos eróziónak teszik ki, ám az újratermelésének árát a ,,piacosító reformokk" segítségével folyamatosan és gyors ütemben emelik. Az ebbe a harapófogóba egyre inkább beszorított ,,munkaerő állatt" ráadásul a növekvő nyomás következtében kénytelen állandó ,,stand byy" állapotban lenni, tehát demonstratívan jelezni, hogy minden túlmunka-végzésre ,,készségesenn" hajlandó, mert, ha nem ezt teszi, értelemszerűen ő lehet az első áldozata a következő ,,racionalizáláss", ,,out-sourcingg" stb. fogalommal illetett alig leplezett erőszaknak.
Az oktatás, az egészségügy és a nyugdíj rendszer ,,globalo-privatizálásánakk", tehát az ,,államháztartási reformm" fő elemeinek éppen az a célja, hogy ez a csapda minél hamarabb bezáruljon a munkaerő állatok körül. A ,,fogyasztóerő-állatt" dimenziójában is hasonló folyamatok mennek végbe. A globális értelmező-, és tematizációs hatalmak ,,softt" terrorja által precízen távirányított engedelmes fogyasztó a ,,tudat-bővítőkk" hatására térben és időben végtelen felé tágítja fogyasztó-képességét, és ezzel lényegében a pénzforgási sebességet növelő ,,biológiai nyúlvánnyáá" válik. Térben: vagyis akkor is fogyaszt, és azt is, amikor és amire semmi szüksége nincs (sőt, ami akár pusztítja épségét és egészségét!), de a karakterében raffináltan előállított hamis-szükségletek hajtó-erejének már képtelen ellenállni. Időben: vagyis, akkor is fogyaszt, ha ennek már, éppen a munkaerő állatként való növekvő arányú kifosztása következtében, nincs meg a fedezete. Erre szolgál a korlátlan hitel-felvétel, a rohamos gyorsaságú eladósodás, a hatalmasra fújt ,,bubble economyy".
A nyugat európai társadalmak és elitjeik láthatólag egyre kevésbé képesek a növekvő öko-szocio-kulturális feszültségeknek akár csak a megfogalmazására is, a megoldásról nem is beszélve. Mindez növekvő frusztrációt, elégedetlenséget okoz, ami még tovább rontja a konstruktív diskurzus-mezők felépítésének esélyét. Nyugat Európában ez még nem vezetett el a Kelet Európában és különösen Magyarországon már vészjóslóan mélyülő ,,verbális polgárháborúhozz", de ennek kockázata láthatólag ott is növekszik. A helyzet döntő fontosságú eleme, hogy az Európai Unió elitjei egyre távolabb látszanak kerülni az ,,adekvát narratívaa" megteremtésétől. Az elitek nagy része ugyan érzi, hogy a main-stream neoliberális ,,elbeszélési módd" folyamatos használata egyre több ,,kockázattal és mellékhatássall" jár, de, vagy belső meggyőződésből, vagy cinikus számításból, kitart e diszfunkcionális megközelítési-mód mellett. Ráadásul a 2001. szeptember 11.-e utáni új birodalmi építkezés ,,elbeszéléséree" való képtelenség kezd végzetes következményekkel járni. A német-francia tengely nemcsak, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy az akkor még formálisan az Európai Unióba fel sem vett országok uralkodó csoportjai fesztelen és cinikus természetességgel csatlakozzanak a ,,Negyedik Birodalomhozz" a ,,nyolcak levelébenn", de valójában még a helyzet felismerésére is képtelennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy döntéseiből ítélve változatlanul képtelen a kelet és közép európai társadalmak valóságos állapotának a megértésére. Mindezt jól mutatják azok a reakciók is, amelyeket a Magyarországon kialakult helyzetre adtak az elmúlt hónapok során.
Európa tehát elveszteni látszik szinte minden előnyét, amelyet a világ re-szakralizációs fordulatának esélyeit illetően a XX. század folyamán felhalmozott. Bár időnként mutatja jeleit annak, hogy képes felmérni a ,,Negyedik Birodalomm" pusztító lét-stratégiájának végzetes következményeit, hisz az iraki invázió elleni tiltakozása, és a neoliberális roncsolás elutasítása, vagy legalább is térnyerésének lassítása erre látszanak utalni, de a hibás narratíva újra és újra hamis irányokba tereli. Hisz nincs koherens stratégiája sem a Birodalom három riválisának kezelésére, sem a neoliberális globalo-szivattyú hidraulikájának gyilkos logikájával szemben. Sőt például a Lisszaboni folyamat nevű ,,reformm" kezdeményezésével éppen ő maga rögzíti azt a manipulált hamis logikát, hogy Európa ,,van lemaradvaa" a neoliberális globalo-reformok terén, és ezek gyors bevezetése jelentheti Európa ,,felzárkózásátt". Ez a tragikomikus, de hosszú távon egyértelműen öngyilkos stratégia is jól jelzi, hogy Európa nem képes kitörni a részben általa is gerjesztett hamis értelmezési keret ketrecéből. Pedig súlyosbodó népesedési helyzete, és az ezzel szorosan összefüggő bevándorlás által kiváltott roppant méretű szocio-kulturális konfliktusok olyan időzített szerkezeteknek bizonyulhatnak, amelyeknek lehetséges következményei végzetesek. Ráadásul Kelet és Közép Európa nemcsak hogy nem jutott túl a ,,rendszerváltás nehezénn", hanem, mint azt a továbbiakban bizonyítani igyekszünk pusztító válság közepette éppen most kezdődött el a ,,rendszerváltás rendszerénekk" az összeomlása. E folyamat főbb összefüggéseit Magyarország példáján igyekszünk részletesen szemléltetni.
Negyedik tétel, avagy a ,,magyar betegg"
Azt a történelmi válságot, amit a magyar társadalom most átél, négy ,,lét-rétegbenn" próbáljuk ábrázolni.
Amit a felszínhez legközelebb eső rétegben mindnyájan átélhetünk, az a közbeszéd válsága, az elemi szintű társadalmi kommunikáció szétesése. Talán a ,,verbális polgárháborúú" kifejezés illik leginkább arra az egyre hisztérikusabb küzdelemre, amelyet a mind zavarosabbá váló ,,narratívákk" vívnak egymással. A pszichológia romboló-konfliktusnak, a játék-elmélet negatív végösszegű játszmának nevezi az ilyen helyzeteket. Fő jellemzője, hogy mindenki veszít, sőt mindenki tudja is már, hogy mindenki veszít, de már nincs kiszállás a destruktív örvénylésből. Mivel mindennek az átélése súlyos kognitív disszonanciát okozna, ezt elkerülendő a szereplőkben eluralkodik egy igen veszélyesen patologikus logika, miszerint, ha én nagyobb kárt tudok okozni a másiknak, mint ő nekem, akkor az, számomra ,,nyereségg". Rég óta tudjuk, hogy egy közösség önmaga által való elpusztításának ez a legbiztosabb módja. Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy mikor és hogyan kezdődött mindez, hisz valamennyi szereplő szerint a ,,másikk" a felelős, hisz ,,ő kezdtee". Az elemzés végén még visszatérünk erre a kérdésre, amikor a 2006 őszi ,,sajnálatos eseményekk" feldolgozása során a válság-rétegek áttekintése alapján teszünk kísérletet a ,,hazugságg", mint központi toposz szerkezeti elemzésére. Most elöljáróban csak azt a munka-hipotézist kockáztatjuk meg, hogy egy olyan globális birodalmi alávetettségben létező ,,lokalitáss", mint Magyarország, a politizációs rendszerben a hazugság eleve strukturálisan kódolva van. Ez azt jelenti, hogy a saját lokalitásuk stratégiai érdektörekvései ((,,lét-érdekeii"!) és a birodalmi diktátumok kényszerítő hatalmi mechanizmusai közé szorult elitek lét-eleme a hazugság (a ,,színleléss", ha így jobban tetszik). Az adott lokalitás hosszú távú érdekeiből kiindulva azonban nagyon nem mindegy, hogy a ,,hazugságg" inkább a lokalitás érdekeinek jobb érvényesítése érdekében irányul a birodalom ellen, vagy fordítva a birodalom ,,komfortoss" kiszolgálása érdekében irányul a saját lokalitásának lét-érdekei ellen. A verbális polgárháború mai állapotában azonban mindennek a nyílt diskurzusban való megjelenítése egyelőre lehetetlennek látszik.
Maga a közbeszéd válsága csupán a válság-tér felszíni rétege, de önmagában is képes arra, hogy kizárjon minden olyan válság-kezelő mechanizmust, amely esélyt adhatna a krízisből való kikeveredésre.
A válság második rétege maga a ,,rendszer-válságg", a ,,rendszer-váltás rendszerénekk" a válsága. Már önmagában az is árulkodó jel, hogy mindezt csak ilyen bonyolultan lehet kifejezni, hogy ,,a rendszer-váltás rendszeree". Arról árulkodik, hogy a rendszer-váltási mitológia legyártóink az elmúlt húsz év során még egy soványka kis ,,-izmusraa" sem futotta az erejükből, szemben az előző rendszerrel, amely büszkén ,,szocializmusnakk" nevezte önmagát, noha ontológiai értelemben szinte semmi köze nem volt saját elnevezéséhez. (A cinikusok szerint a mai rendszer összebarkácsolói tudták, hogy nem is érdemes ,,izmustt" kiagyalni arra a kis időree... ) Nyílván jó oka lehetett a rendszer urainak arra, hogy a ,,kapitalizmuss" kifejezést lehetőleg kerüljék, és a közbeszédben való rögzülését megakadályozzák, pedig talán valóban ez a kifejezés állna a legközelebb a rendszer minőségéhez. Ám a magyar társdalom nagyobbik fele számára a kapitalizmus szó rejtett konnotatív üzenete már a ,,rendszer-váltás hajnalánn" is inkább negatív volt, és ma még sokkal inkább az. Mint már jeleztük, magát a ,,rendszertt" egyébként a társadalom soha nem is fogadta el, és már csak azért sem, mert, hogy erről soha senki nem kérdezte meg. Az ,,első szabad választásokonn" ugyanis csupán a nagyjából ugyanazt ígérő, önmagukat ,,kinevezőő" pártvezetőségek között választhattak, így döntésük aligha lehetett megalapozott. Így aztán a mai magyar társadalom nagy része úgy van ezzel, mint az idevágó viccben szereplő ember, akit 1952-ben bevittek az ÁVÓ-ra. ,,Megcsíptünk komámm"- mondják neki az ávósok, ,,azt hallottuk, hogy te visszakívánod a régi rendszertt". ,,Én??"- méltatlankodik emberünk, ,,hát alig várom, hogy ez is elmúljon!!"
Mivel ma már nyílván való, hogy a társadalom legalább két harmada véglegesen vesztese a változásoknak, és az alsó egy harmad a történelemből kilökött réslakók roncs-, illetve pária-társadalmává vált, így a rendszer-váltás rendszere nem egyszerűen most bukik meg, hanem csak most derül ki róla, hogy ,,ab start meg van bukvaa". A bukás fő oka éppen az, hogy a változások megtervezéséből és kivitelezéséből tökéletesen ,,kihagyottt" többség olyan társadalom újratermelési ,,lejtőree" került, amelynek már látszanak végzetes következményei. A rendszert így ,,egyedül összebarkácsolóó" elitek egy olyan konstrukciót hoztak létre, amely szinte teljesen képtelen volt a magyar társdalom hosszú távú reprodukciós problémáinak nem csak a megoldására, de még a stratégiai célok megnevezésére is. És mivel a rendszer-váltás kudarca egyelőre elbeszélhetetlen, az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elit-csoportokat, gyilok ide, vagy oda, cinkos érdek-egyezség kapcsolja össze a rendszer-válság eltitkolását illetően. Sőt, változatlanul éppen azon versengenek egymással, hogy melyikük tudja önmagát a rendszerváltás ,,igazi örökösénekk" feltüntetni. Ez azért tragikomikus, mert miközben hanyatt-homlok menekülniük kellene a bukott rendszer ,,szerzőségénekk" kétes dicsőségétől, éppen e kétes dicsőség megszerzéséért készek akár elpusztítani is egymást. Ebből az aspektusból szemlélve a válság első szintjeként elemzett ,,diskurzus-kríziss" egy diszkrét ködfüggöny szerepét játssza, amely segít a közös érdekeltség pikáns tényének elfedésében. Az elitek ugyanis azt pontosan tudják, hogy a rendszer bukása most már visszavonhatatlanul az ő kollektív bukásukat is jelenti.
A válság igazán meghatározó harmadik szintje azoknak a fő társadalom-újratermelési problémáknak a bonyolult rendszere, amelyeket a rendszer-váltó elitek nem, hogy megoldani nem tudtak, de lényegében értelmesen megnevezni sem. Bukásukat, amelyet persze még igen sokáig képesek lehetnek elodázni, éppen az erre való alkalmatlanságuk és képtelenségük okozza.
Lássuk akkor most már, hogy melyek is lennének ezek a nagy erejű társadalom-reprodukciós problémák, először csak listaszerűen, aztán egyenként részletesen is elemezve. Az első és legalapvetőbb kérdés a nemzet spirituális talapzatának helyreállítása. A második a magyar társadalom demográfiai egyensúlyának a visszaszerzése. A harmadik a népesség komplex értelemben vett testi-lelki egészségének a helyreállítása. A negyedik a generációk közötti elemi szolidaritási kötések újraszövése, a társadalmi kohézió erősítése, amelynek fontos eleme az a probléma, amely általában nyugdíj-kérdéssé szokott egyszerűsödni.
Mielőtt a részletes kifejtésbe belekezdenénk, egy rövid megjegyzés arról, hogy miért nem szerepel a ,,gazdaságg" kérdésköre az első négy nagy erejű megoldandó kérdés között. Ahogy azt már a bevezetőben is említettem, ennek döntő oka az, hogy amit gazdaságnak szokás nevezni, az csupán derivátuma a fenti komplexumoknak. A gazdaság csak akkor lesz sikeres, ha előbb hosszú távú átfogó választ adunk ezekre a kihívásokra. Amíg ez nem történik meg, addig csak illúzió minden olyan elképzelés, amely éppen fordítva, az elvont, semmiben lebegő ,,gazdaságtóll" várja az egyre romló társadalom-reprodukciós folyamatok jobbrafordulását. Ez egyúttal arra is ráirányítja a figyelmet, hogy milyen veszélyes leegyszerűsítés a ,,versenyképességett" a meghatározó gazdasági szereplők profitabilitásával azonosítani, mint ahogyan azt az uralkodó közbeszéd ma teszi.
A megoldandó társadalom-újratermelési kérdések között első helyen kell tehát értelmeznünk azt, amit az imént a nemzet spirituális talapzata helyreállításaként említettem. Bár a spiritualitás megroppanása a globalitásba forduló nyugatias modernizáció világszerte jelentkező következménye, a magyar társadalom számára ez még súlyosabb kérdésként merül fel. Ennek fő okai között szerepel az a tény, hogy az 1918 és 1956 között eltelt időszak során több olyan hatalmas erejű trauma érte a nemzetet, amelyből évszázadonként egy is elég volna a spirituális talapzat megroggyanásához: Trianon, a Holokauszt, a világháborús pusztítás, (kitelepítések, ,,málenkíj robott" stb.) és végül maga 1956. Ezeknek a megrendítő történéseknek nemcsak a feldolgozása nem zajlott le, hanem ezt színlelve valójában pusztító elfojtások, elhallgatások egymásra torlódó rétegei mérgezik ma is a ,,kollektív tudattalantt". A neuro-immuno-biológiai kutatások ma már meglehetősen egyértelmű összefüggést tudnak kimutatni az ilyen típusú elfojtások és a morbiditási és mortalitási ráták alakulása között. Ha egy közösség nem élheti át szabadon saját azonosságát, tehát nincs ,,eredet-mítoszaa", ,,üdv-történetee" és ,,szenvedés-történetee", akkor az előbb, vagy utóbb az egész társadalom-reprodukciós rendszer meggyengüléséhez, hanyatlásához és végül pusztulásához vezethet. Az elmúlt évszázad során a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette ezeket a spirituális pilléreit, e komplexum fő elemeinek átélését tiltották, megbélyegezték, megalázták, vagy egyszerűen csak nevetség tárgyává tették a nyílt, vagy napjainkban inkább rejtett ,,értelmező és tematizációss" hatalmak. A destruktív folyamatok megállítása és a spirituális talapzat helyreállítása természetesen a lehető legkedvezőbb feltételek között is több évtizedig tartó türelmes munkát igényel, és egyelőre e munka megkezdésének szinte minden feltétele hiányzik. Azonban minél később kezdődik el, annál hatalmasabb erőfeszítéseket igényel majd, ezért döntő jelentősége van mindennek, ami ezen a téren történik.
A társadalom-reprodukciós kérdések összes többi eleme valójában a spirituális talapzat megrendülésével hozható összefüggésbe, és közvetlenül kimutatható a második kérdéskörnél, a demográfiai-reprodukció komplexumánál. Ben Wattenberg amerikai demográfus kissé cinikus, de találó szállóigéje szerint ,,The capitalism is the best contraception..", vagyis a legjobb fogamzásgátló, maga a kapitalizmus. Az elmúlt évszázad története kétségtelenül alátámasztani látszik mindezt, hiszen a termékenységi ráták visszaesése annál gyorsabb volt minél viharosabban zajlott le az adott társadalom westernizálása. Ahhoz, hogy egy társadalom népessége egyensúlyban legyen, a teljes termékenységi mutatónak 2,2 és 2,1 között kell mozognia. Magyarországon először a Trianon utáni évtizedben zuhant a termékenység 4,5-5.0 körüli értékről 2,5-2,8-re, és utoljára az ötvenes évek ,,Ratkó nemzedékénéll" maradt stabilan az egyensúlyi érték felett. 1956 óta azonban mindössze két olyan év volt a hetvenes évek közepén, amikor 2,0 fölé tudott kerülni. Folyamatos süllyedés nyomán, mai értéke 1,2 körül van, és részben ennek köszönhető, hogy ma már több mint 50%-kal többen halnak meg Magyarországon, mint, amennyin születnek. Csekély vigasz, hogy a nyugatosodás mindenütt hasonló következményekkel jár. Ma már néhány ország kivételével mindenütt hasonló a helyzet Nyugat Európában, csak ezt egyelőre elfedni látszik az a tény, hogy ott egyelőre lényegesen jobbak a halálozási mutatók. A fő ok a nyugatias létmódban rejlik, amelynek lényege, hogy a gyermek-vállalás, vagy ,,öröm-jószág tartásakéntt", vagy piaci tranzakcióként tételeződik, tehát, vagy egzotikus hóbort, vagy deficites vállalkozás, és, mint ilyen a kalkulatív mentalitás számára elfogadhatatlan. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy szétverődőben van a gyermek ,,természetes élőhelyee" a család is. A globalizálódó gazdaság a pénzforgási sebesség gyorsítása érdekében a fogyasztást irreálisan kiterjeszteni igyekszik, mind térben, mind időben. Ez azt jelenti, hogy az engedelmes ,,fogyasztóerőő" (a munkaerő mintájára), azt is elfogyasztja, amire nincs szüksége (térbeli dimenzió), és (hitelben) akkor is fogyaszt, ha nincs jövedelem-fedezete, és ezzel a jövőjét éli fel (idő dimenzió). Mindez értelemszerűen hatalmas ösztönző erőt jelent a családnak, mint intézménynek a visszaszorítására. A spirituális talapzat megroppanásától a globális pénzhatalmi érdekeken át a minket körülvevő lét minden eleme szembe megy tehát a demográfiai egyensúly helyreállítására irányuló erőfeszítésekkel, így itt is hatalmas energiáknak kellene megmozdulni ennek érdekében. És az idő sürget, az emberi világ ugyanis nem ismeri a demográfiai ,,űrr" fogalmát. A történelem során a fogyó népességű térségekbe a demográfiai vákuum kikerülhetetlenül beszippantotta azokat a kultúrákat, amelyekben népesedési ,,túltermeléss" zajlik.
A harmadik nagy kérdéskör az egyszer már érintett egészség-komplexum. Azért nem szerencsés mindezt egészségügyi kérdésként kezelni, mert az egészségügy, mint funkcionális alrendszer csupán kb. 10%-ban járul hozzá egy társadalom testi-lelki, vagyis mentális intellektuális, morális, spirituális ,,lét-teljességéhezz", vagyis egészségéhez. A magyar társadalom a 60-as évek vége óta folyamatosan igen rossz reprodukciós teljesítményt nyújt ezen a téren. A születéskor várható élettartam és a megbetegedési, valamint halálozási mutatók egyaránt jelentősen romlottak a 90-es évek közepéig. Azóta ugyan érzékelhető szerény javulás, de ennek fő oka, hogy az elit-csoportok általános egészségi állapota jelentősen javult, míg a többség megrekedt a ma már nemzetközi összehasonlításban is tűrhetetlenül alacsony szinten. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem azt jelenti, mint amit a main-stream narratíva sújkolni igyekszik, hogy tudni illik ,,az egészségügy alacsony hatékonyságú ágazatt". Erre a kérdésre egyébként egyelőre nem is lehet pontos választ adni, hiszen az egészségügyre fordított összegeket azzal a pénzben is kifejezhető ,,outputt"-tal kellene összevetni, amit a sok ezer megmentett élet, illetve a sok százezer meggyógyított betegség gazdaságilag is kifejezhető hozadéka. A vita azonban, jellemző módon a nélkül zajlik, hogy kidolgoztuk volna ezeket az ,,egészség-vagyonn" reprodukciójával összefüggő alapkérdéseket. És, ha már van egészség-vagyon, akkor van valamilyen ,,amortizációss" rátája is, márpedig szinte biztosra vehető, hogy a ma Magyarországon az egészségügyre fordított teljes összeg legfeljebb a felét teszi ki ennek az amortizációnak, vagyis évtizedek óta ,,szűkített újratermeléss" folyik az egészség-vagyon területén, ennek minden nyilvánvaló következményével. A jövőben tehát teljesen új alapokra kell helyezni a nemzet egészség vagyonának hosszú távú reprodukciós kérdéseit, mert ennek elmaradása ,,üzemgazdaságii" értelemben is folyamatosan olyan veszteségek forrása, amelyek önmagukban is lehetetlenné tehetik társadalmi fejlődésünket.
A negyedik kérdéskör a társadalom belső kohéziója, azon belül is a generációk közötti elemi szolidaritási kötelékek megerősítése, e bonyolult háló történelmi újraszövése. Dolgozatunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a kérdéskör minden rétegét részletesen elemezzük, így csak egy fontos, általában legtöbbször vita tárgyát képező elemét, a nyugdíjrendszer ügyét emeljük ki. A nyugdíj jellegzetesen a modernitás intézménye. A tradicionális társadalmakban ugyanis a közösségek a nagy-család keretei között működtették azokat a komplex mechanizmusokat, amelyek szabályozták a munkavégzésre már nem képes időskorúak méltó életfeltételeinek biztosítását. A modernitás ipari tömegtermelési rendszere azonban szétroncsolta ezeket a mechanizmusokat és intézményeket, így egy sok szenvedéssel járó anarchikus átmenet után kialakult az a struktúra, amit az óta általában csak nyugdíjrendszerként szokás említeni. A rendszer lényege az volt, hogy a mindenkori aktív generációk lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, és az így felhalmozódó összeg lesz majd a fedezete annak a nyugdíjnak, amelyet aktív koruk lezárulta után kapnak. Minden ilyen logikára épülő rendszer azonban csak addig működtethető, amíg a népesség bővített újratermelése tartósan fennmarad. Tekintettel azonban a demográfiai részben már említett szlogenre, miszerint a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, a Nyugat társadalom-reprodukciós rendszerének egyik legsúlyosabb kihívását e rendszerek kikerülhetetlennek látszó megrendülése, esetleg akár összeomlása jelenti. Fontos azonban rögzíteni, hogy nem magával a nyugdíj-rendszerrel és annak belső logikájával van a baj, hanem a globalitás-kori western társadalmak végleg felborulni látszó népesedési egyensúlyával. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert e nélkül tovább élhet az a nagyon veszélyes illúzió, amely úgy véli, hogy a piaci alapú magán nyugdíjrendszerek megoldást kínálnak a klasszikus, helytelenül és félrevezető módon ,,felosztó-kirovónakk" nevezett rendszerekkel szemben. Ez azért nem lehet igaz, mert a demográfiai válság ezeket a rendszereket ugyanúgy érinti, hisz éppen a piac értékeli le a keresleti-kínálati mechanizmusokon keresztül a magán-pénztári rendszerek nyugdíj ígérvényeit is. Az illúzió valószínűleg abból táplálkozik, hogy a globális nyugdíj biztosítók olyan multinacionális vállalatok részvényeibe fektetnek be, amelyek a világ olyan tereiben tevékenykednek, ahol éppen demográfiai túltermelés van, a munkaerő olcsó, és így extraprofit nyerhető, ennek egy részét engedik át azoknak a nyugdíjasoknak, akiknek ígérvényei a Nyugat belső tereiben folyamatosan elértéktelenednének. Ez azonban csak addig járható út, amíg ez a strukturális erőszakra épülő világhatalmi rendszer fennáll, vagyis ,,lezsilipelhetőkk" az alávetett lokalitások demográfiai és anyagi erőforrásai. Hogy ez meddig lesz így, arra azonban ma csak igen bizonytalan válasz adható. Ám az, biztos, hogy a generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállításának egyetlen módja hosszú távon csak a demográfiai megteremtése lehet.
Az eddig vázolt négy kérdéskomplexum valójában ugyanannak az összefüggésnek a különböző aspektusból való vizsgálatát jelenti. Az emberi létezés ,,belső természeténekk" harmóniája nélkül minden emberi közösség széthullik, lét-teljesítménye hanyatlik, és végül elpusztul. A magyar társadalom szerencsére még nem tart itt, de a hosszú távú trendjei komoly aggodalomra adnak okot.
A bevezetőben említett négyrétegű válság-tér negyedik, legmélyebb rétegét az, az összefüggés-rendszer fejezi ki, amelyről az első fejezetben szóltunk részletesen. A magyar társadalom lassan egy évszázada mélyülő reprodukciós válsága ugyanis csupán visszatükröződése mindannak, amit a ,,globalitás lét-módjakéntt" írhatunk le. Ennek újabb részletes kifejtése helyett, most azt igyekszünk áttekinteni, hogy a ,,sajnálatos őszi eseményekbenn" hogyan tükröződnek ezek a válság-szintek, és végül az ötödik, záró-fejezetben a jövő kritikus elágazási pontjait próbáljuk összefoglalni.
Amint azt már említettük, az elmúlt két hónap kaotikusan örvénylő eseményinek központi toposzává a ,,hazugságg" vált, ezért akár ebből a fogalomból is kiindulhatunk.
A mai magyar társadalomban a társadalmi cselekvési tér hazugság-struktúráinak lényegi elemét a rendszerváltást övező hazug mitológiai szerkezet képezi.
Az a tény, hogy aki ,,alacsonyabb konfliktus nívótt" akar, az, jobban teszi, ha hallgatólagosan elfogadja azt a nyilvánvalóan hamis állítást, hogy a rendszerváltás a szabadság, felemelkedés, jólét stb. irányába tett történelmi lépés, amelynek fő irányaival és elveivel a társadalom többsége egyetért, sőt kezdettől fogva cselekvően támogatja azok valóra váltását, eleve meghatározza a hazugság-rendszereink lényegét.
Az igazság ugyanis az, hogy valójában csupán a függés, alávetés, elnyomás, kizsákmányolás stb. konkrét formái, eszközei és intézményei változtak 1990 után, vagyis egy új birodalmi ,,szuverenitás-gazdaa" uralja társadalom-újratermelési tereinket. Ráadásul az is kiderült, és ennek okait már a bevezetőben igyekeztünk feltárni, hogy az új szuverenitás-gazda eszközei és intézményei sokkal hatékonyabbak és veszélyesebbek. Veszélyességüket evidens módon éppen az adja, hogy az álcázási, színlelési technikáik, manipulációs gépezetük identitás-cserélő potenciáljuk összehasonlíthatatlanul szofisztikáltabb, mint az előző rezsimé volt. Az egyén és a kisebb, nagyobb közösségek túlélési stratégiája tehát, mint az elmúlt néhány évszázad során annyiszor, a birodalmi hazugság-gépezet manipulatív állításaihoz való színlelt formális alkalmazkodásnak, és az ezzel való rejtett hétköznapi mikro-szembefordulások sűrű szövedékének összekapcsolására épül.
Ha a ,,nyers igazságott" akarjuk kimondani, ez nagyjából annyi, hogy Magyarországon a 80-as évek vége óta kiépülőben van a globalitás birodalmi hatalom-gazdaságának diktatúrája, amely a kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszak konkrét, közvetlen alkalmazását a kollaboráns komprádor elitekre bízza. Valójában tehát, ami eddig történt, az annak a bonyolult ,,szivattyú-rendszernekk" a felépítése és beüzemelése volt, amely lehetővé teszi, hogy ez a hatalom-gazdasági komplexum a birodalom működtetéséhez szükséges erőforrásoknak a Magyarország nevű ,,lokalitásraa" kivetett ,,sarckéntt" értelmezhető részét kíméletlenül kiszívja innen. Ezt az alábbi három elemből álló számsor pontosan szemlélteti.
A magyar társadalom döntő többségét kitevő ,,munkaerő tulajdonosokk" reálbérei az 1988 és 2008 közötti húsz év során évente mindössze 0,7%-kal növekednek, ami még szimbolikusnak is alig mondható, hisz általában évi 2%-os szint alatt a növekedés lélektanilag nem is érzékelhető. Az összjövedelem, tehát a GDP éves növekedése is kifejezetten szerény ugyan, 2,3%, de azért mégis több mint háromszorosa a bérből és fizetésből élő többség pozíció-javulásának. (Ebből persze az is kiderül, hogy e két évtized során a magyar gazdaság egyáltalán nem közeledett az európai átlaghoz, tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben semmilyen felzárkózás nem történt. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul a GDP még ,,felfeléé" is torzít, hisz a repatriált profitokat is tartalmazza, a valóságban tehát még ezen a formális gazdaság-technikai szinten is lemaradóban vagyunk.). Helyzetünk lényegét azonban a harmadik adat fejezi ki, mely szerint az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme kb. 23% volt! A rendszer egyetlen szereplőjének ilyen kirívóan magas részesedése csak úgy képzelhető el, ha nagy és rohamosan növekvő erőfölénye van, és ezzel gátlástalanul vissza is él. Jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy ez az elképesztő dinamika csak a folyamat kezdetén volt nagyon magas, és az óta csillapodóban van, a helyzet azonban ennek éppen a fordítottja. 2005-ben például ez az adat 35% volt, és 2006-ban valószínűleg ennél is magasabb lesz. Az előttünk álló két év során a multinacionálisok tiszta profitja lényegében megkétszereződik, míg a fizetésből élő többség reálbérei kb. 10%-kal csökkenni fognak.
Történik mindez olyan körülmények között, amikor e tőke-struktúrák képviselői minden megnyilatkozásukban arra panaszkodnak, hogy összeroppannak a rendkívüli adóterhek súlya alatt, miközben, legalább is szerintük, az állam és a lakosság éppen az ő pénzükből ,,túlfogyaszt, pazarol, hedonizál stb..", ami így tovább nem mehet, sürgős és radikális változásokra van tehát szükség. Nagyjából tehát így fest ma az a hazug mitológiai háttér, amelybe ,,berobbantakk" az őszi történések.
A globális értelmező erőszak hamis narratívája szerint tehát a ,,gazdaság jól teljesítt", de az állam és annak polgárai súlyosan eladósodtak, mert pazarolnak és túlfogyasztanak, s mindezért drasztikus erőforrás-megvonással kell őket büntetni. Ráadásul, hogy ez többé ne fordulhasson elő olyan ,,reformokatt" kell bevezetni, amelyek végleg rögzítik is az új elosztási rendet. Az ,,Egyensúly és Reformm" lettek tehát az új kormánystratégiai fő pillérei.
Ami igazán abszurddá teszi mindezt, az, az, hogy az egymással gyilkos küzdelmet vívó ,,jobb és baloldall" között a lényeget illetően valójában nincs különbség, hisz a hamis logika lényegét mindketten evidenciaként kezelik. Csak éppen egy hamis meta-nyelven zajló verbális polgárháborúban kölcsönösen egymást teszik a soha nem látott súlyosságú egyensúly-vesztés okává. Az ellenzék azt állítja, hogy a kormányoldal hibái és bűnei vezettek a helyzethez, a kormányoldal meg egy kicsit bonyolultabb logikával azt, hogy ő már eddig is belevágott volna a megszorításokba és reformokba, ha a cinikus-gátlástalan ellenzék nem hajszolta volna bele a pazarló jóléti intézkedésekbe, éss...igen, a hazugságokba! A lényeget azonban mindkét fél elfedni, és nem felfedni igyekszik.
Azt most már soha nem tudjuk meg, hogy az őszödi beszéd tudatos stratégián alapult-e, véletlen, vagy ellenzéki akció volt-e, ennek azonban most már nincs is igazán jelentősége. Hiszen csak annyi történt, hogy közvetlen ,,bizonyítékk" keletkezett arról, amit egyébként előtte is tudott már mindenki. Arról tudni illik, hogy egy birodalmi függésben lévő ország, komprádor elitek által dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben ,,kitartóinakk", a globális gazdáknak, e nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni.
A valóságos folyamatok lényege ,,elbeszélhetetlenn", a nép már úgy sem értené, a ,,globalo-gazdii" viszont annál inkább, és azonnal megsemmisítene minden olyan politikai erőt, amely nyíltan ezzel próbálkozna. Pedig ez a lényeg nagyon egyszerű.
Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem ,,túl-felhasználókk", hanem ,,alul-finanszírozottakk".
A multinacionális tőke-struktúrák ugyanis minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni profit-termelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb ,,használati díjatt" akarják fizetni.
Úgy használják tehát a ,,lakosság-üzemm" termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív, kreatív ,,munkaerőtt", hogy azonos teljesítményért harmad, negyed annyi bért fizetnek, mint amennyi a Nyugat belső tereiben az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára.
És úgy használják az ,,állam-üzemm" termelvényeit, az egész komplex infrastruktúrát, amely részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, közrend, környezet stb. reprodukcióját foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó és járulék-tömeget fizetnek be, mint, amennyit ebből a rendszerből nap, mint nap elhasználnak. Ha pedig e két ,,üzemm" tartósan nem kapja meg tőlük az egész ,,lokalitáss" egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem, akkor két dolgot tehetnek, vagy folyamatosan lepusztulnak, vagy éppen ezt a lepusztulást elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőke-struktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntarthassák. És valóban éppen e két stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori állam és annak polgárai.
Ami most ,,egyensúly és reformm" címén elkezdődött, az nem más, mint, hogy a kifosztók arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azokat a hiteleket, amelyeket éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztók az általuk termelt ,,jószágokk" ellenértékét tartósan nem fizették meg.
A munkaerő tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén, hisz 2008-ban az egy keresőre eső reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézmény-rendszer privatizálásával a humán-reprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az ,,öngondoskodáss" hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár kori szintű béreivel most szíveskedjék a ,,pénztárhoz fáradnii" és üzleti alapon fedezni maga és családja oktatási, kulturális és egészségügyi szükségleteit. (Azokat a szükségleteket, amelyeknek fedezetét a Kádár korszakban egyszer már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna!) Ha pedig erre valami rejtélyes okból nem lenne képes, akkor ezért csak magát okolhatja, hisz világosan ,,meg lett mondvaa", a Kádár korszak véget ért, ,,nincs több ingyen ebédd". Nos, ,,mindösszee" ennyit kellene a nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki abból a társadalom-reprodukciós kataklizmából, amibe elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek folyamán belesodródott.
Az őszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is mindössze a lényeget vétik el. Azt tudni illik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és ,,reformokk" szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki, hogy ,,másfél évig nem csináltunk semmitt". ,,Még szerencsee"- mondhatnánk, hisz a kollaboráns liberális elitek szótárában a ,,csinálni valamitt", az azt jelenti, hogy ,,reformokatt" hajtanak végre. A ,,reformm", meg a helyreállítását jelenti, mindannak amit a XIX. századi kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes liberokrata oligarchia kizárólag azokat csapta be, akik rászavaztak, mert hittek neki, de ezek aligha tüntettek utólag ellene. A társadalmi tiltakozás részvevői kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk hitelessége nem látszik igazán megalapozottnak. Íme a hazugság-örvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott szomorú és reménytelen ,,némaságaa" nagyon is ,,beszédess" jel.
Az 1956 ötvenedik évfordulójára ,,rácsúszóó" felháborodási hullám alaktalan, zavaros, megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott, vesztes többsége, sem az ezek nemzet-stratégiai felemelését ígérő politikai erők nemcsak ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy, ami még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való ,,együttműködéss" lehetőségét keresik, hogy mind eközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként ünnepelhessék. Így aztán 1956 tragikomikus ,,újratöltésee" egyszerre volt silány paródia és vészjósló ,,dance macabree". Hogy mi olvasható ki ebből a nem túl bíztató keverékből, azt a most következő zárófejezetben igyekszünk felvázolni.
Ötödik tétel, rekviem, vagy újabb létmód-váltás?
A most már majdnem egy évszázada megoldatlanul egymásra torlódó válság-ciklusok a magyar társadalmat egyre mélyebb és veszélyesebb szintekre sodorják. Ez az önteljesítő jóslatként magát erősítő folyamat egyre lejjebb taszít minket azon az általános társadalom-reprodukciós lejtőn, amelyet egyelőre megérteni és feldolgozni sem tudunk, nem, hogy megváltozatni. Azt kellene tehát tisztázni, hogy mi lehetne az a pont, amelyből kiindulva emberségesebb irányba fordíthatnánk jövőnket.
Ha a válság legmélyebb szintjéről indítjuk a megoldásokról való töprengésünket, nem túl sok biztatót mondhatunk. A globalitás birodalom-építési folyamatai most a lét-roncsolás elkerülhetetlennek látszó gyorsulását valószínűsítik. A globális világháború valamennyi frontja csak igen bizonytalanul prognosztizálható. Bár a Nyugat globalizációs birodalma egyre látványosabban mutatja fel alkalmatlanságát és képtelenségét a világ és benne saját helyzetének megértésére, de ez az állapot egyúttal eddig elképzelhetetlen ,,világ-egyezségekk" megkötése felé mutató kényszereket is létrehozhat. Olyan eurázsiai léptékű koalíciót például, amely Párizstól Pekingig húzódó íven kísérelné meg a nyugatias lét-mód lassú és ellenőrzött korrekcióját. Ma még nagyon nehéz lenne az ilyen koalíció esélyeit megjósolni, de a civilizációs ellensúlyok új rendszere döbbentheti rá a nyugatias globalizáció uralmi struktúráit, hogy csak a világ valamennyi nagy kultúrájának a re-szakralizálódás irányába tett összehangolt lépései adhatnak esélyt az emberiségnek a túlélésre.
Ha századunk során ez az új egyezség nem tud elkezdődni, az megpecsételheti az emberiség sorsát, és a harmadik évezred első évszázada egyben az emberiség utolsó évszázadává válhat. Mindez ma már nem pusztán sötét vízió, hanem az öko-szocio-kulturális lebomlás-szétesés megannyi jelével alátámasztható, kézzel fogható valóság.
A globális lét-mód kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszakra épülő rombolását megállítani azért nem egyszerű feladat, mert e struktúra számos intézménye és reprezentánsa ma már maga is nyíltan hangoztatja súlyos aggályait, vagy legalább is fenntartásait az egész rendszerrel kapcsolatban. A leghatalmasabb transznacionális vállalat-óriások vezetői, a Valutaalap és Világbank volt és jelenlegi irányítói, köztük Nobel díjas közgazdászok, a legtekintélyesebb értelmező-hatalmi komplexumok, mint például az Economist egyre szélesebb nyilvánosságot adnak az egyre mélyebb kritikáknak. A lét-berendezkedés egésze tehát mutatja jelét a konstruktív tanulásnak is. Az egész masinéria azonban részben tehetetlenségénél fogva, részben azért, mert a fenti önkritikák sokszor inkább taktikai lépéseknek bizonyulnak, mint például a corporate social responsibility nevű kezdeményezés esetében, a világ folyamatainak alapvető iránya változatlanul az egyre erősödő önpusztítás.
A másik súlyos, ezzel közvetlenül összekapcsolódó probléma, hogy a globális birodalmi függés gyakorlatilag teljesen ehhez igazította a ,,lokalitásokk" elitjeinek egész rekrutációs bázisát. Logikus ugyanis, hogy az egész világ valamennyi lokalitásához ,,szabad hozzáféréstt" követelő fenti uralmi hármas az elmúlt évtizedek során professzionális szintre fejlesztette a kollaboráns elitek ,,megkonstruálásátt". És mivel mindez túl jól sikerült, könnyen lehet, hogy ez önmagában is súlyos gátja lehet a lét-mód korrekciójának. A helyi komprádor rétegek ugyanis a lokalitások egész komplex újratermelési rendszerét olyan mértékben torzították hozzá a globalitás lét-roncsolásához, hogy minden beavatkozás nyomán a rendszer újra és újra visszaállna az eredeti állapotába. A Bibó István által ,,hamis realizmusnakk" nevezett beállítódás olyan mélyen rögzült már, hogy nagyon nehéz elképzelni minden ellenkező irányú változást.
A helyzet tehát abszurdnak látszik, hiszen olyan elemek lennének a változás alapfeltételei, amelyekhez éppen a változások nyomán juthatnánk el. Ráadásul a lokalitások szintjén a politizációs tér hiszterizálása, mint nálunk is, olyan szintre jutott, hogy ez önmagában is megbénít minden korrekciót, pontosabban az abszolút erőfölényben lévő, a globális ,,hidraulikátt" működtető erők számára teszi teljesen szabaddá a további rombolást ,,reformokk" címén.
Az egyetlen esélyt csak az adhatná, ha az Európai Unió legmagasabb hatalmi struktúrái maguk kezdeményeznék a lét-mód világméretű korrekcióját, és egyúttal összehangolt stratégia keretében hozzá is látnának a re-szakralizációs reformokhoz. Ezek a változások éppen ellentétes irányba mutatnának, mint a globarokrata erők neoliberális reformjai napjainkban. Egy újabb európai identitásra épülő ,,New Deall" megkötésére épülhetne mindez, amelynek lényege hasonló volna Roosevelt és a háború utáni európai jóléti állam és szociális piacgazdaság stratégiáihoz. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció indoktrinációjának a rosszindulatú burjánzás metaforája helyett az élet szabályozására és önszabályozására kellene épülnie. A helyi cselekvés, önszabályozó öko-szociális egyensúlyra épülő lokális piacok erőfölényt és az azzal való fenyegetést eleve kizáró integrációjára épülő szerves rendszer megteremtése lehet az egyetlen kiút. Az EU-nak teljes anyagi és erkölcsi támogatást kellene adnia a lokalitások sokszínű koalícióinak, és az open acces volna a ritka kivétel és nem a szabály. A nacionalista, populista, protekcionista megbélyegző jelzők helyett a lokalitások helyi társadalmai egyenjogúságra épülő öntudatának pozitív jelzői lennének, hiszen eredeti jelentésük ,,hazaszerető, népakaratot követő, és védelmezőő", csak a globális értelmező erőszak fordította ellentétébe ezt az eredeti jelentést.
A folyamat egyik legkényesebb eleme a belső ,,kiegyezéss". A fő nehézségét az adja, hogy az elitek döntő többsége olyan mértékben azonosult már a kollaboráns-komprádor mintákkal, hogy, még ha be is következne a fent vázolt globális fordulat, a lokális szintű szocializációs determinációk, sőt fixációk újra és újra visszaterelnék a folyamatokat jelenlegi patologikus medrükbe. Ma még nagyon nehéz elképzelni, hogy a kóros beállítódás, és a verbális polgárháború során okozott sérelmek talapzatán hogyan is épülne fel az új lokális lét-mód.
Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy merő utópia az itt vázolt megoldási stratégia minden eleme. Ennél azonban csak az volna még utópisztikusabb, ha bárki azt képzelné, hogy a jelenlegi szerveződési mód hosszú távon is fenntartható. Hiszen paradox módon ma egyetlen dologban a végletesen hiszterizált diskurzus tér minden szereplője tökéletesen egyetért. Ez pedig az, hogy ,,ez így tovább nem mehett"! Mindössze egy egészen jelentéktelen apróság maradt tisztázatlan még, hogy, ha így nem, akkor hogyan mehet tovább?
Aligha lehet persze kétségünk afelől, hogy rövidtávon a létezés szuper-makro szintjeitől a szub-mikro szintekig bezárólag a válság-hullámok további elmélyülésére a káosz-örvények további súlyosbodására számíthatunk. A csapdába került emberi létezés egyetlen esélye, ha pánik helyett bölcs derűvel neki látunk, hogy megismerjük ,,csapdáink természetétt". Ez a töprengés-sor e munkához kívánt hozzájárulni.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: elképzelhetetlen, kezelhetetlenség, legalacsonyabban, rablógazdálkodás, összehangolására, tevékenységükkel, újratermelésének, lezsilipelhetőkk, kapitalizmusának, újratermeléséree, visszaszerzésére, aranyparitásának, kompromisszumoss, kiterjeszkedését, újratermelésükre, globalizációnakk, lendületességgel, reprodukciójával, terjeszkedésének, következményekre, áttekinthetetlen, előrenyomulásnak, megfogalmazhatók, megkétszereződik, összebarkácsolói, visszacsatolásos, szocializmusnakk, globalizációbóll, kiegyensúlyozott, összebarkácsolóó, szembefordulások, belerángatásával, helyreállítására, következményeket, alkalmazkodásnak, erőfeszítésekkel, kissé hatásvadász, hipotézis-füzért szeretnék, első tétel, teoretikus felismeréseket, eufémisztikus önbemutatása, egyre valószínűbbnek, emberi társadalmak, földi bioszféra, második tétel, tapasztalatokat igyekszik, globalitás létmódját, világ folyamatait, iszlám kulturális, gigantikus küzdelmet, nyugatias modernitás, végéhez közelít, Bogár László, Roosevelt New Deal-je, Artificial Genetical Recombination, Washingtoni Konszenzus, Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport, Milton Friedman, Latin Amerika, Római Birodalomét, Wall Street, Fekete Afrika, Mennyei Birodalom, India Nyugat, Marokkótól Pápua Új Guineáig, Francis Fukuyama, Első Birodalmánakk”, Második Birodalomm”, Kelet Európát, Harmadik Birodalomm”, Negyedik Birodalomm”, Michael Crichton, John Perkins, Roosevelt New Deal, Leon Straus, Davidovics Bronstein, Adolf Schikelgruber, Hogy Európa, Financial Times, Tony Blair, Leonyid Brezsnyev, Nyugat Európában, Kelet Európában, Európai Unió, Európai Unióba, Negyedik Birodalomhozz”, Ráadásul Kelet, Közép Európa, Párizstól Pekingig, Bibó István,
|
|
Offline
